Farkas Jácint több szempontból is speciális kötete a fogyatékossággal élés filozófiai dimenzióinak a feltárását célozza. A szerző saját tapasztalatai felhasználásával ír a fogyatékosság megélésének kérdéseiről. Idéznék a kötetből: „A szerző születése óta mozgáskorlátozott, az idegrendszeri elváltozások következtében olvasási és írási nehézségekkel is éli a mindennapjait. Ennek következtében archiválva lettek azok a vágatlan elektronikus hang- és képanyagok, amelyek az alkotás során a legkülönbözőbb helyzetekben készültek.” Az írott szöveg tehát beszélgetések alapján született, és diktálva. „A szövegben gyakran használjuk az egyes gondolatkörökre való visszautalást. Ez egyrészt az olvasási nehézség kompenzálására kidolgozott technikának köszönhető, emlékezést segítő »eszköz«. Másrészről a buddhista hagyományban megszokott gyakori ismétlések használatának mintegy a modern kori kísérlete is. […] A fogalmazás és a szövegformázás sajátosságai, így például a hosszú mondatok alkalmazása és a szó szerinti idézetek megszokottól eltérő használata, illetve a bekezdések sajátos igazítása, használata a szóbeliség jelenlétét és alkalmazását tükrözik.”
Farkas Jácint kötetének szerkesztése olyan munka volt, amely során engem is legalább annyira formált a szöveg, mint amennyire én alakítottam azt. A sajátos mondat- és szövegstruktúrák kezelése nemcsak a szokásos szerkesztői empátiát igényelte, hanem újfajta olvasásmódot is megkövetelt tőlem, hiszen ezek a formák a kötet mondanivalójának szerves részeként, a filozófiai tartalom mintegy illusztrációiként jelentek meg. Noha más esetben egy-egy megfogalmazás stilisztikailag akár korrigálandó lett volna, ezúttal filozófiai és tartalmi szempontból sokszor kívánatosnak bizonyult a szerző eredeti megfogalmazásának megtartása. Ennek mérlegelése finom érzékkel és a szerzővel egyeztetve történt. Egy ilyen szöveg szerkesztése különleges és összetett feladat volt, amely maradandóan árnyalta az én szerkesztői szemléletemet is.
