Új beérkezett levél. Időbélyeg: 23:34. Tárgy: „Egy tényleg utolsó kérés.”
Aki (olvasó)szerkesztés során vállalt már szerzői kapcsolattartást is, annak az iménti jelenet ismerős lehet. Hiába van a kézirat már olvasószerkesztés alatt, azt nemcsak a szakember, de a szerző is olvassa. Újra és újra, aggodalmas izgalommal, hogy biztosan tökéletes legyen.
Ez a poszt nem arról fog szólni, hogy munka közben érkeznek-e ilyen „tényleg utolsó” szerzői kérések. Sokkal inkább arról, hogy miként lehet rájuk úgy válaszolni, hogy a szerzői szándék is érvényesüljön, ugyanakkor racionális határt is lehessen húzni annak érdekében, hogy a kézirat valóban elkészüljön, mégpedig önmaga legjobb verziójaként.
A szerkesztői empátiáról szeretnék megosztani pár gondolatot.
Konfliktuskezelés? Igen!
Az olvasószerkesztés gyakorlatáról könnyű idilli képet elgondolni. Csak én és a szöveg, esetleg egy bögre gőzölgő tea, nyáron limonádé – ebéd után bármely évszakban kávé.
Béke és nyugalom. Mi baj lehet?
Bajról, persze, szó sincs, mindössze a fenti idillt érdemes kiegészíteni a szerzővel ahhoz, hogy a munkafolyamatról reális képet kapjunk. Merthogy míg én csendes koncentrációval dolgozom a kéziratán, addig ő várja azt vissza. Triviális megállapításnak tűnik, mégis érdemes tudatosítani ahhoz, hogy megérthető legyen az ő részvétele ebben a fázisban.
A várakozással teli napok, a könyvmegjelenést megelőző munkafázisok minden szerzőre másként hatnak. A közös minden esetben az, hogy ő izgul a kéziratáért.
Ez az izgalom – ami lehet izgatottság, de aggodalom is – motiválja azokat az utánkövető leveleket, amelyek megválaszolása szerkesztői empátiát igényel.
Esetenként akár konfliktuskezelést is, ami nem kell hogy vitát jelentsen. De odafigyelést, egyeztetést feltétlenül.
„Csak mert azóta megjelent még az is, hogy…”
Az olvasószerkesztés és a korrektúra feszes határidővel is lassú munka, még inkább annak érződik szerzői szempontból. Különösen aggasztónak tűnhet akkor, amikor a készülő kötet egy éppen népszerű trendhez kapcsolódik, esetleg egy friss kutatási irányba kíván becsatlakozni. Az aktualitás és a naprakészség kulcsfontosságú ilyen esetekben. Nem csoda hát, hogy a szerző a legutolsó friss eredményt is szerepeltetni, hivatkozni szeretné a saját munkájában – akkor is, ha az már olvasószerkesztés alatt álló, elvileg lezárt kézirat.
Szerkesztői feladat az iménti mondatban szereplő „elvileg lezárt kézirat” kifejezést megnyugtató módon lecserélni a szerzővel arra, hogy „lezárt kézirat”.
A kézirat lezárása nemcsak technikai, hanem kommunikációs kérdés is. Az egyik legegyszerűbb megoldás, ha a kézirat elején egy rövid kiegészítés rögzíti a lezárás dátumát. Ez egyszerre ad biztonságot a szerzőnek és az olvasónak: világossá válik, hogy meddig követi a szöveg az adott téma állását, és világos határt húz a szerkesztői munka és az időközben megjelenő új eredmények között. A dátum feltüntetése nem korlátozza a szerzőt, épp ellenkezőleg: szakmailag megvédi őt.
„Csak hogy összhangban legyen…”
Egyik kedvenc gondolatom, hogy a bizalmat nem elnyerjük, mintha szerencsés lottózók lennénk. Azt ki kell építeni. Úgy, hogy a legtöbb esetben személyesen nem, csak írásban kommunikálok a szerzővel, ez nem mindig könnyű.
Előfordul, hogy felülbírálják akár a helyesírási korrekciómat is, amelyet pedig én szótár segítségével végeztem. Ezt könnyebb megtenni, ha a szerző még Wordben kapja vissza az általam javított kéziratot, amire van kiadói gyakorlat.
Egy szövegben például arany téglalap, arany háromszög, de aranyspirál és aranymetszés is szerepelt. A szerzői ellenőrzés után kaptam azt a levelet, amelyben ez szerepelt: „átjavítottam aranytéglalapra és aranyháromszögre, csak hogy összhangban legyen az aranymetszéssel meg az aranyspirállal.” Ilyen esetekben a válaszlevelemben megnyugtató és nem kioktató módon
mellékelem a magyar helyesírási szabályzat vonatkozó passzusát, amely alapján a helyes írásmódról a szerző is megbizonyosodhat.
De érkezett már konkrét kérdés is: „Csak kíváncsiságból: milyen megokolásból helyes a descartes-i kifejezés?” A robusztus és a narcisztikus szó helyesírása is többször keltett már érdeklődést.
Empátia és szerkesztői felelősség
A szerkesztői empátia nem a határok feladását jelenti, hanem azok kijelölését. Olyan szakmai felelősségvállalás ez, amelynek része, hogy szükség esetén határozottabb hangot is megütünk – mindig a szerző és a kézirat érdekében.
A szerkesztő feladata nem az, hogy minden változtatást és kiegészítést átengedjen, hanem hogy felismerje, amikor a szöveg már készen van.
Más esetben az olvasószerkesztői és korrektori munkafázis végeláthatatlan lenne, s kétségtelen, hogy hónapokkal később már a szerző sem érezné úgy, hogy jót tettünk neki az engedékenységünkkel.
A tökéletes szöveg illúziója sok szerzőt megkísért. S nehéz elfogadni, hogy az aggodalom és talán még a hiányérzet is a kiadói folyamat elkerülhetetlen része. Szerkesztőként egyet tehetek, megnyugtatni a szerzőt. Biztosítani őt arról, hogy szakmai támogatással a kézirata aktuálisan legjobb verziója kerül a nyomdába, méghozzá időben.
Szerkesztőként nem a türelmetlenség, hanem a felelősség vezet, amikor kimondom: a kéziratot lezártnak tekintem.
A szerkesztői empátia révén lehet elfogadtatni a szerzővel, hogy van egy pont, ahol a további változtatások nem javítják, csak halogatják a befejezést.
